A nagycsütörtök estétől nagypéntek délutánig tartó időszak a római katolikus egyház liturgiájában Jézus Krisztus szent vacsorájának emlékezete és szenvedésének kezdete. Az egyház a nagycsütörtöki liturgiában meghív oda, ahol minden elkezdődött – az utolsó vacsora termébe!

Szentírási üzenetekben pedig benne rejlik az alázat, a barátság, az árulás, a mosoly, a képmutatás, de a jövő iránti remény is.
Jézus ekkor adta át búcsúajándékait: szeretetének jelét a lábmosásban. A lábmosás szertartása első látásra egy megrázó gesztusnak tűnik, de ez Jézus Krisztus alázatos szolgálatára emlékeztet.

Ez a gesztus egyszerre emlékeztet Jézus utolsó vacsorán tett cselekedetére, és kifejezi az egyház küldetését: lehajolni az emberhez, szolgálni, irgalmat gyakorolni, hordozni a szeretet konkrét tetteit. A lábmosás szertartása nemcsak a szolgáló szeretet, hanem a megtisztulást, a bűnbocsánatot jelképezi.
Szintén nagycsütörtökön ünnepli az egyház az Eucharisztia és a papság alapítását. Jézus Krisztus Testének és Vérének szentségét, a papi átváltoztató hatalmat, s mintegy végrendeletül elmondta búcsúbeszédét és Főpapi imáját egyházáért. A szentmise Krisztusnak és Krisztusról szól, aki egészen odaadja magát az emberiségnek a nagycsütörtökön megállapított Oltáriszentségben.

Maga a nagycsütörtöki szertartás sokban hasonlít a szentmisék rendjéhez, mégis sajátos, egyedi jegyeket hordoz. A „Glória” után teljesen elhallgat az orgona, megszűnik a harangok hangja, nincs csengetés. A liturgia maga is leveti díszeit, hogy Krisztus csendes szeretetéhez és szenvedéséhez kapcsolódjon. A csend itt nem pusztán hiány: hanem maga a hívő keresztény ember élő tanúsága, ahogy belép mélyen Isten szeretetének titkába.
Virág Zsolt
fotó: Suciu Dorottya
fotó: Virág Zsolt