Nem sokkal az első világégés után 1925. július 1-jén egy szikár, mély tekintetű fiatal pap érkezett a gyergyószentmiklósi Szent Miklós plébániára segédlelkésznek. Ezzel a csendes lépéssel egy olyan sorsszerű találkozás vette kezdetét, amely örökre beíródott a gyergyói szívekbe.

Márton Áron nem hozott magával gazdagságot, csupán a frontvonalak borzalmainak testi-lelki sebeit. Mégis megingathatatlan hitét és az emberek iránti végtelen, tiszta alázatáról emlékeznek a gyergyóiak. Ekkor még senki sem sejtette, hogy a szerény káplán személyében Erdély jövendőbeli legnagyobb püspöke, a huszadik század viharaiban utat mutató, szent életű fáklyája lépett Gyergyó földjére.

A városban töltött három esztendő – 1925 és 1928 között – papíron mindössze harminchat hónap hittanári oktatást és kápláni teendőket jelentett, ám a valóságban a lélek újjászületését hozta el a közösségnek. A gyergyószentmiklósi Állami Főgimnázium katedráján és a csodálatos templomhajó hűvösében a diákok és a hívek nem egy megközelíthetetlen egyházi tekintélyt láttak benne, hanem egy végtelenül jóságos, megértő testvért.

Rendkívüli szellemi kisugárzását és emberségét hűen őrzi a legenda, miszerint egy helyi diáklány már ekkor megérezte a jövőt, és megsejtette: ebből a tiszta szívű papból egyszer még püspök lesz.

A legmélyebb, el nem múló sebet és egyben a legszebb vigaszt 1926-ban, a Hősök napján hagyta a város lakóiban. Amikor az elöljárók üres, pátoszos szavai után egyszerű reverendájában a pódiumra lépett. Márton Áron katonaviselt tisztként, aki maga is háromszor sebesült meg a frontvonalon, nem politizált, hanem a lövészárkok fájdalmas valóságáról, a vérről, a sárról és a hazáért hozott igazi áldozatról beszélt olyan megrendítő őszinteséggel, hogy a főtéren egybegyűltek közül senki sem bírta visszatartani a könnyeit. Ott, abban a szent pillanatban a gyergyóiak megértették, hogy ez a fiatalember nemcsak prédikál nekik, hanem együtt érez, együtt szenved és együtt dobban a szíve a székely néppel.

Amikor Gyergyószentmiklóson megalapította a Kolping Legényegyletet a szegény sorsú munkásinasoknak, vagy amikor a Both-vár hegy tetején magasodó Jézus Szíve-kápolna építését karolta fel, Márton Áron nem csupán falakat emelt, hanem elpusztíthatatlan lelki bástyát épített a gyergyóiak szívében a későbbi, még sötétebb évtizedek viharai ellen. Bár hivatása elszólította a városból, szellemi öröksége ma is él a nevét viselő utcában a gimnázium emléktábláján. Az ő gyergyói jelenléte a mindenkori bizonyíték arra, hogy a történelem legszebb lapjait nem a fegyverek ropogása, hanem a csendes, szerető kötelességtudat és a mindent túlélő szeretet írja.
Virág Zsolt